Főoldal
Hírek
Az egyesületről
Szolgáltatásaink
Arcok
Diákköltők
Múlt és jelen
Arany Matura
Archívum
Vendégkönyv
Fórum
Elérhetőségeink Impresszum

Boldog, sikeres 2012-es évet!

Ezt kívánjuk a tagtársainknak, olvasóinknak és minden öregdiáknak.
Új évet kezdünk és folytatjuk, amit ezelőtt csináltunk, de némileg másképpen. Pl. szeretnénk még újságszerűbb honlapot szerkeszteni: változatosabb formájú, témájú és gyakrabban megújuló cikkanyaggal. S ami ennél sokkal fontosabb: azt akarjuk, hogy a honlapunk valóban az öregdiákok fórumává váljon. Rendszeresen olvashassunk beérkező írásokat, észrevételeket, javaslatokat.

A honlap szerkezetén nem kívánunk sokat változtatni. Az új írások – a legfontosabb felhívások, meghívók – Főoldalon jelennek meg, az aktualitásokat a Hírekben hozzuk. A többi ,,rovatba” kerülő újdonságokra itt fogjuk felhívni a figyelmet.
Azt szeretnénk, hogy ezekben is rendszeresen kerüljenek írások. Most az Impresszum megtekintését javasoljuk. Az ott olvasható rövid bemutatkozások révén megismerkedhetsz a cikkek íróival. Hamarosan a Vendégkönyvben is megjelenik az első beírás.

x x x

FELHÍVÁS!
            
A VÉLEMÉNYEDET KÉRJÜK:

Az öregdiák egyesület legfőbb vezető szerve a tagok összességéből álló közgyűlés, amelyet április végére hív össze az elnökség. A közgyűlés a tagok szavazataival fogadja el az egyesület éves költségvetését, a számviteli törvény szerinti beszámolót, a közhasznúsági jelentést és választ egy új elnökségi tagot.
Fontos, hogy a tagok minél nagyobb számban jelenjenek meg, és vegyenek részt a döntésben.
A megjelenést befolyásolhatja, hogy melyik napon tartjuk a közgyűlést: a tervezett 20-án, pénteken-e (16 vagy17 óra és 19 óra között) vagy másnap, szombaton (mondjuk 14 óra és 17 óra között).
Mindkét időpontnak van előnye és hátránya is. Péntek: gyorsan túl vagyunk rajta, de a 19 órai befejezés nem jó a Szentendrétől távol lakóknak, viszont szabad a hétvége!
Szombat: oda a kétnapos hétvége, de kényelmesen jut idő a tanácskozásra, az iskolatársakkal való csevegésre és a távolabb lakók is időben hazatérhetnek.
Nos, Te melyiket ajánlanád?
Melyik nap lenne jó a többségnek?
Ebben az elnökség is tanácstalan, s ezért kérjük a véleményedet!

Ha segíteni akarsz, írd meg a véleményedet (legkésőbb március1-jéig!) e-mailben (egy szóval is lehet!): borsody.istvan@freemail.hu
vagy telefonálj a 06 (20) 456-9681 számra!

Segítségedet köszönjük!

x x x

Öregdiák a többieknek

Beszélgetés Erdős István festőművésszel

Szép és lelkesítő eseménnyel kezdődött számomra 2012. Részt vehettem egy színvonalas és kellemes hangulatú kiállításmegnyitón január 6-án a Király Klubban.
A meghívás Erdős István első gyűjteményes kiállítására szólt. Az idősebbek most talán kicsit hitetlenkedve kérdezik: Erdős Pista? Aki 1960-ban érettségizett a Móriczban? Bizony, ő! Osztálytársam volt, okos, jó tanuló, remek matekos, de ki gondolta volna, hogy fest? Persze tudtuk, hogy édesapja festőművész volt, gyönyörű, álomszerű akvarelljeinek egyike az én szobámat is díszíti. Az 50 éves érettségi találkozónkon, 2010-ben Pista maga is beszélt ilyen irányú terveiről, de hogy bő egy év alatt már itt csodálhatom a képeit, ez szinte hihetetlen! A verniszázson jelenlévő népes közönség soraiban örömmel fedeztem fel Marosvölgyi tanár urat és gyorsan megszületett a döntés: erről tudni kell az öregdiákoknak, hiszen példamutató, mindenki számára erőt adó azt látni, hogy a mi korunkban is lehet újat kezdeni, alkotni, a környezetünk és saját magunk örömére. Noha a nívós műsor, a kedves kis fogadás finom falatjai, meg a sok vendég miatt nem túl egyszerű, de valahogy mégis sikerül elkapnom egy szóra a művész urat (!), Erdős Pistát.
A hetvenedik évében járó „botcsinálta riporter”, jómagam, meginterjúvolta a hetvenedik évében járó, első kiállítását produkáló (nem botcsinálta!) művészt.
Látjátok, sosem késő újat kezdeni. Nem vagyunk mi öregek! De nem ám!

– István, hogy született ez a kiállítás?
– Néhány éve már foglalkozom életem első festménykiállításának tervével, ez a kiállítás mégis véletlenül és rohamtempóban állt össze. Gyűjtöttem az anyagot egy ütőképes első kiállításhoz, kerestem a helyszínt, jöttem-mentem, tárgyaltam. Addig-addig nézelődtem, érdeklődtem, míg végül apám születésének századik évfordulója kapcsán, 2010 végén, az ő művészeti hagyatékából rendeztünk két kiállítást Budapesten. Ez nagyon indokolt volt, ugyanis Erdős Géza Munkácsy-díjas festőművész (1910–1964) munkásságáról az értékéhez képest elég keveset hallani.
Mostani saját kiállításom számomra is meglepetésként született meg. November közepén tudtam meg, hogy a Király Klub januárra előjegyzett kiállítója visszalépett, így, ha kész anyagom van, azzal a helyére léphetek. A válogatással, keretezéssel, szervezéssel egy hónap alatt végeztünk – hogy milyen sikerrel, azt majd a látogatók döntik el.

– Miket állítottál ki?
– Dolgaim legjavát mutatom be, természetesen a hely sajátosságaihoz igazodva. Harminc festmény látható: olaj, olajpasztell, tempera, akvarell, tus- és krétarajz, 70×50-től a 20×30 centiméteres méretig.
Véleményem szerint akvarell tájképeimmel eljutottam egy elfogadható színvonalra – ezek zömmel a budai hegyek és a Pilis lankáiról, dombjairól, vizeiről szólnak. A kiállításon látható néhány darab azokból a legújabb festményeimből is, amelyek a képzetes tájak ábrázolásának szerintem újszerű lehetőségét keresgélik, próbálgatják.
„Felrepülök ekkor gondolatban” – írja Petőfi. De vajon lefesthetem-e azt, amit röptömben látnék, például Pomáztól a Dobogókőig? „Ki géppel száll föléje, annak térkép a táj”–, de gép nélkül, pusztán az emlékeimből, előcsalhatom-e ezt a virtuális tájat? Ilyesmin töprenkedtem. Arra építve, amit mások is csinálnak, szeretnék valami újszerűt festeni.

– Mióta festesz? Volt-e valamilyen elméleti érdeklődésed, ismeretanyagod a képzőművészettel kapcsolatosan?
– Nem a kisujjamból szoptam ezeket az ötleteket. Már csak apám miatt is érdekelt a ’10-es, ’20-as évek magyar festészete, a Nyolcak, a „Magyar Vadak” munkássága. Olvasgattam a róluk szóló kortárs irodalmat. Első pillanatban megdöbbentett, hogy az akkori avantgárd szakértők az impresszionizmus elavultnak tekintették, az expresszionizmust, a színek és formák végletes tobzódásának, a kubizmust befejezettnek és továbbra már terméketlennek – szóval az összes „izmust”, amelyeket én annyira élveztem, a múlthoz tartozó, túlhaladott irányzatnak minősítették. Sürgették, ígérték a festészet megújítását, és egyedül a konstruktivizmust, aktivizmust tartották erre képesnek.
Én a konstruktivizmust mechanikus, műszaki ízű látványtervezői munkának éreztem. Olvastam Bernáth Auréltól, hogy megbánta azt a nyolc évet, amit konstruktív próbálkozásokkal töltött, szerinte haszon nélkül. (Érdekes, hogy egyesek éppen ezt a szakaszt tartják Bernáth legígéretesebb korszakának.) Kassák, Bortnyik engem nem érintett meg. Mattis-Teutsch sem.
Néhány éve olvastam az 1947-es „Új művészet” folyóiratban egy tanulmányt a festészet megújulásáról. Kiss Pál néven Gegesi Kiss Pál írta, a neves gyermekorvos, aki 1945 után Európai Iskola néven szerveződő magyar képzőművészeti törekvés egyik ideológusa volt. Programadó cikkében ő is túlhaladottnak nevezi az izmusok sorát, de arra is rámutat, hogy azok a valóság egy-egy oldalának kutatására feltárására vállalkoztak, és azt el is végezték. Az impresszionizmus a fény és a benyomások, az expresszionizmus a belső indulatok, a kubizmus a tér törvényszerűségeit tárta fel, és azt is bizonyította, hogy ezeket ábrázolni is lehet. Gegesi Kiss szerint tehát a festészet az izmusok lezárulásáig a valóság egy-egy létező oldalára figyelt, azután viszont olyan törekvések következnek, amelyek nem feltárják, hanem gazdagítják a világot, teremtik a valóság új síkjait, oldalait. Kiss Pál ebben látta az Európai Iskola feladatát és a konstruktivizmus lényegét. Jól lehet az Európai Iskola 48-ra feloszlott, ez az eszmefuttatás szerintem ma is aktuális.
Barcsay Jenő a „Forma és tér” című albumában (1966) szintén elavultnak nevezi a valóság leképezésére irányuló festői törekvést, ő is a konstruktivitás híve. A klasszikus perspektíva mellőzését, még akár fordított perspektíva alkalmazását is szorgalmazza, a vízszintesen elfekvő (csalásra épülő) látvány helyett a függőleges papírra kifeszített, kétdimenziós látvány érdekességét hirdeti. Értem Barcsayt, próbálgatom, hogy tudom-e használni a tanácsait, és ebben még a ’20-as, ’30-as években készült Barcsay tájképek is nagy segítséget adnak.
Szóval keresgélek, próbálgatok, viszonylag új utakon szeretnék járni. Ki tudja?

– Hogyan, miként váltottál pályát?
– Festői működésemnek csak az elején tartok, tíz éve kezdtem rajzolni és festeni – minden előképzettség nélkül. Tíz év egy fiatalembert a pályakezdésig visz el, egy hatvan évest a hetven évességig. Nem áltatom magam, tudom, hogy nem vagyok versenyképes. És nem is akarok versenyezni. Ha sikerül valamit hozzátenni a jó dolgokhoz, akkor érdemes volt.

– Nem hiányzik a filozófia tudománya, az oktatás?
– Filozófiával 42 éven át foglalkoztam, 38 évig tanítottam. Hatvan éves koromban tudatos döntéssel választottam a nyugdíjat, és szándékosan hagytam fel a filozófiai foglalatossággal. Hívtak vissza a kutatásba, de nem mentem.
A filozófiával persze nem lehet szakítani, olyan az, mint a nyelv, mint a zene – beleivódik az emberbe, hívatlanul, kéretlenül is működik. De én a filozófia területén inkább tanár voltam, és nem tudós, nem kutató. Harmincöt éves koromig azt hittem, hogy talán ostoba vagyok ahhoz, hogy sikeres kutató lehessek. Harmincöt éves koromban tudtam meg, hogy születésemtől hibás látásom akadályozott az igazán hatékony olvasásban és tanulásban. Megkaptam első szemüvegemet. Ezzel nem csak a nyomtatott oldalak váltak számomra is áttekinthetővé, világossá, de az is, hogy a szemem miatt rosszul kihasznált tanulási és pályakezdési évek mulasztásait aligha pótolhatom. Érzéseim szerint életem első felében csak a tizedrészét tudtam elolvasni, megtanulni annak, amit hibátlan szemmel elvégezhettem volna. A filozófia tudományában ilyen lemaradást behozni nem lehet. Maradtam tehát lelkes és lelkiismeretes tanár. Szerintem nem rossz. Arra törekedtem, hogy építgessem, fejlesszem a diákok gondolkodásmódját, problémaérzékenységét. A maga módján ez is alkotó munka volt.

– De még mennyire! Mi, pedagógusok – jó esetben – az emberi érdeklődés formálásával, a befogadásra való képesség fejlesztésével, a kreativitás felfedezésével és terelgetésével a tanítványaink alakítóiként, e gyönyörű hivatás gyakorlóiként valódi alkotó tevékenységet végzünk. És mindezek után mik a terveid, miben bízol?
– Ha egy kutató nyugdíjba megy, mit csinál? Kutat tovább. Ha egy tanár nyugdíjba megy, mit csinál? Tovább kell lépnie. Valami újba kell fognia.
Hogy miért pont a festés? Nem tudom. A családi légkör bizonyosan közrejátszott. Ismertem apám gondolkodásmódját, világlátását, festői munkálkodását. Sok művészeti folyóirat, könyv fordult meg a kezemben. Ám nyugdíjazásomig eszembe sem jutott, hogy rajzolással, festéssel próbálkozzak. Amikor ebbe belefogtam, az vakrepülés volt.
Családomnak máig is hálás vagyok, hogy nem nevettek ki. Bátyám, aki nálam sokkal járatosabb volt a képzőművészetben, és akinek a véleményére mindig is odafigyeltem, tiszteletre méltó megfontoltsággal bátorított. Nem biztatott, de bátorított. „Talán érdemes. Meg kell próbálni. Miért ne?” Mindmáig megbeszéljük a dolgaimat. Ma már támogat is.

– Mit üzensz az olvasóknak?
– A szem, a látás nagyon fontos. A veleszületett látásproblémával küszködő gyakran nem tudja, hogy nem jól lát. Ezt a környezetének kell észrevennie. Figyeljünk hát a gyerekek látására!
Hatvan évesen is lehet újat kezdeni.
Az emberi környezet, a család létfontosságú. Építsük, védjük, bízzunk benne!

– Gratulálunk Pista! Várjuk a további képeidet, mert ezek nagyon szépek, ígéretesek. Választottam is magamnak egyet, a Napos Pilis címűt, amiből derű és valami elvont, vonzó értelem árad. Visszafogott, finom színvilága, a vonalak határozottsága mellett a foltok szétfolyó szabálytalansága egyéni, nagyon újszerű harmóniát képez. Nos, nem vagyok kritikus, és bár tanítottam a gimnáziumban művészettörténetet is, nem vagyok művészettörténész, de azzal hízelgek magamnak, hogy talán jó szemem van és némi elméleti tudásom is e téren. Örülök, hogy a meglévő Erdős Géza-képem mellett most egy Erdős István-képet is a magaménak tudhatok, és bármikor gyönyörködhetek benne.
Sok sikert, jó egészséget, energiát és ihletettséget kívánok némi önzéssel: hátha hamarosan lesz egy újabb gyönyörű Erdős István-képem.

Dr. Szabó Márta (Tóth Márta, 1960)

Képek a megnyitóról (Kattintásra nagyobbak lesznek.)

Erdős István és a kiállítást megnyitó Kapolyi Márta textilművész

A megnyitó közönsége

Dimbes-dombos

x x x

JANUÁRI LEVÉL A RÉGI ISKOLATÁRSAKNAK,
A BAKONY TÖVÉBŐL

Karácsony előtti levelem végéről sajnos lemaradt egy fotó, amellyel – mintegy hídként – átvezettem volna kertem szépségeinek bemutatását a második levél kezdetéhez, amelyben a nyári virágok egy részét fogom felvillantani. Most tehát ismét bemutatom Nektek azt az embermagasságú, ázsiai, közép-kínai őst felmutató, de keresztezéssel előállított turbánliliomot (Lilium x maxwill Skinne), amely júliusban nyitja szirmait, és mintegy két héten át bűvöl el minket. (1. kép) Hatalmas, jó öklömnyi hagymája 20 cm mélyen gyökeredzik, és tartja ezt a hatalmas növényt, melynek majd 1 cm vastag szára a legnagyobb viharban sem törik el. A liliomkedvelők társasága főleg az angolszász országokban fejt ki kiterjedt tevékenységet. Már a 19. század közepe óta szenvedélyesen gyűjtik a vadliliom fajokat Tajvantól Japánon, Kínán és a Himalája eldugott völgyein át a Sziklás-hegység őserdei területéig, valamint Anatóliáig és a közép-ázsiai kirgiz és tadzsik havasi legelőkig. Termesztésbe vontak már rengeteg vadfajt, sőt sikerrel keresztezték is őket, pompásabbnál pompásabb új virágszíneket és formákat produkálva.
Sétáljunk tovább a nyári kertben, és vessünk egy pillantást két olyan látványos vadvirágra, amely hazánkerdeiben díszlik, de kevesen hozzák be a kertjükbe. A harangvirágot névről és formájáról általában ismerni szokták az emberek. Kék színű virágaik egész nyáron nyílnak, esetenként tömegesen. Kertemben a kánya harangvirág (Campanula rapunculoides) nevű vad faj pár évvel a beültetését követően egyre jobban elszaporodott (eredményesen veti önmagát), helyenként szinte kék virágfalat képez, jó kontrasztként a nyáron nyíló sásliliomok sárga és okker színei előtt és mögött.
(2. kép)
Ugyancsak sok örömet nyújt május végén kertemben az igen szívós, egyáltalán nem igényes, a száraz középhegységi erdeink tisztásain őshonos nagy ezerjófű vagy diktámnusz is (Dictamnus albus). (3. kép) Derékig érő hatalmas rózsaszín virágai ékes fürtben állnak, szárán nagyítóval érdekes illóolaj mirigyeket figyelhetünk meg. A pár tizedmilliméteres kis edénykék valóságos biológiai petárdák: a középkor alkimistái ezért nagy tisztelettel vizsgálták növényünket és babonás tisztelettel „lángoló diktámnuszt”-ként emlegették. Leírják a régi könyvek, hogy ha száraz időben egy hurkapálcikára erősített vattacsomót meggyújtunk és a növény alsó szárához közel tartjuk, a láng felfelé végigfut a növényen, sorra begyújtva az apró illóolajtömlők éghető tartalmát. Tehát egy élő növény égő látványa magyarázza hajdani babonás tiszteletét. Mellesleg gyógynövényként is használták, de óvatosan kell vele bánni, mert növényi nedvei kiütéseket okozhatnak.
A nyári forró napokon nyílik – hosszan aztán egész szeptember végéig – a mediterráneumból hozzánk elszármazott gyógynövényünk, a derékig érő, laza rózsaszín virágzatú és finom illatú muskotály zsálya (Salvia sclarea). Szintén jól veti magát, szinte kiirthatatlan, hatalmas, selymes szőrű levelei más növényt szinte megfojtanak beárnyékoló hatásukkal. Virágszőnyege különösen az esti órákban csodálatos, ilyenkor illatozik a legintenzívebben, finom muskotályos illatú virágaik környékén ilyenkor figyelhetők meg a majd 2 cm-es, csillogó páncélú virágkóstolgató rovarok, a fémdongók. (4. kép) Az acélkékes szárnyú fekete rovarok hosszú percekig járják végig az illatozó virágokat, kolibri mozdulatokkal nektárt gyűjtenek, és közben megporzást is végeznek. Ezért azután rengeteg magot hoz ősszel minden növény, pedig nálunk nem is őshonos.                                                                                            
(Folytatjuk) 

Dr. Sonnevend Imre